reflexio.

Virginia Woolf-ot olvasni, olyan, mint egy napfelkeltes hajnalom vegigsetalni a varoson es figyelni az eletet, a masoket es a sajatomat. Ahogy lassan felszall a kod, es ahogy felszaradnak a harmatcseppek az utszeli fuszalakrol, es a nedves cipokrol, ahogy lassan minden eletre kel, ahogy szine es formaja lesz a dolgoknak, melegsege es illata a fenynek. Szeretem ezt az erzest...mert szep, mert alom, mert emlek, mert elringat. Ilyet meg egyetlen irasnak sem sikerult kivaltania belolem. Minden szava koncentrikus koroket szul bennem, es simogat, es szinte erzem a viragok illatat, a regi baratok olelesenek melegseget, az apro dolgok bosszusagat. Nem olyan konyv ez amit nem bir letenni az ember, mert olvas, issza a szavakat es egyszer csak azon kapja magat, hogy a sajat tortenetet szovogeti...emlekek, izek, illatok, almok remlenek fel benne es ezek osszefonodnak az olvasotakkal. Ez a szoveg csapdaja...annyira ringat, hogy megfeletkezunk rola, atsiklunk az apro finomsagok felett, mert kozben mar a sajat kis utunkat jarjuk a lelkunkben, az emlekeinkbe, az almainkban. Eszrevetlenul leptet at a szoveg onmagunkba, majd onnan vissza a szovegbe. Jatszik az olvasoval, probara teszi...es epp ettol olyan szep ez az egesz